Nappali

Tárgy: Re: Nappali Pént. Márc. 14, 2014 8:30 am

Amelia Dalton

B ármit is teszek, vagy nem teszek, folyamatosan is az utolsó bulimon jár az eszem. Nem tudom, hogy gondolhattam ezt az egészet. régen sokkal egyszerűbben voltak a dolgok és határozottan emlékszem rá, hogy nem túlzottan érdekelt sok dolog. Mindig is a magam ura voltam, szabad és azt tettem amit jónak láttam. Kétség kívül jó kapcsolatot ápoltam a régi londoni Intézet tagjaival, de ennek már vége. már nincs senki aki közülük elmesélhetné, hogy mi is történt és kétlem, hogy azóta valaha is elfogadnának egy magamfajtát az árnyvadászok. Kivéve Theresa-t és James-t. Ők még ma is élnek, és még sokáig így is lesz. De mégis kihinne nekik? Senki sem hihet nekik vagy nekem, de őszintén szólva nem is akarom, hogy bármi visszatérjen a múltból. Túl sok szerettemet veszítettem már, el olyanokat is akiket különösen sajnálok és a szívembe zártam. Mindig az első a legnehezebb, és utána egyre könnyebb lesz. Valóban így lenne? Néha túlságosan is jó emberekkel, vagy épp más szerzetekkel találkozom, akik közel kerülnek hozzám annak ellenére is, hogy nem akarom azt...
Ma este, miközben már rég késő este felé járt az idő, a nappaliban ültem. A kandallóban ropogott a tűz. A heves lángok úgy árasztották magukból a meleget, és olyan heves táncot lejtettek, mintha fájdalmasan kergetnék őket. A járkálást marad abbahagytam, helyet foglaltam az egyik fotelben és elvesztem a tűz nézésében. Gondolataim messzire elsodródtak. Kizártam a külvilágot és gondolataimba merültem ezen a csendes, és sötét éjszakán. Bár szinte közvetlennek éreztem a kinti hideg érintését, mégis tudtam, hogy melegebb van a szobában, mint kellene. De nem tudtam másfelé figyelni, csak a lángokba bámultam.

Tárgy: Re: Nappali Pént. Márc. 14, 2014 10:21 am

To Magnus

Hihetetlen, megtettem. Megtettem! Alighogy látogatást tett nálunk az a hátborzangó férfi, a barátaim még jobban noszogatni kezdtek, majd rávettek a szökésre. Segítettek, és megígérték, hogy fedeznek. De sokkal többről volt szó. Az elmúlt három nap, miután a férfi távozott, feszülten telt. Mindenki aggódott. A negyedik napon minden normális volt, és az egyik este amikor a barátaimnak meséltem, úgy mint azelőtt is tettem, szóba került a külvilág és a multam egy olyan része ami még most is hiányzott és fájt. Aggódtam. Újabb négy nappal később, azaz a férfi látogatása óta után 8 nappal, egyik délután olyan híreket kaptam amik nem hagytak nyugodni. Egy régi barátom, Magnus Bane, nem cska életben van, ami persze érthető mert halhatatlan, de ráadásul még New York-ban is van. Olyan késztetést éreztem rá, hogy megkeressem, hogy könnyebb volt meggyőzni a szökéről, mint korábban. Tudtam, hogy még vissza kell mennem a birtokra, még éjfél előtt, ha lehet, de mindenképp látni akartam a boszorkánymestert. Ha csak egy pillanatra is, és akkor is ha már rég elfeledett engem ezalatt a több, mint száz év alatt. Nem öltöztem át, a régi divatnak megfeleő, hosszú ruhát viseltem. Egyszerű volt, néhány fodorral. A fűzőm kellemetlenül is szorosabb volt a kelleténél. A köpenyem nem épp úgy takart ahogy kellett volna. Végig siettem a város utcáit, futottam, gyorsan lépdeltem és kétségbeesetten kerestem egy helyet. Próbáltam követni azokat az iránymutatásokat amiket az a vérfarkas mondott akiben a legjobban megbízom, és akit a barátomnak tarottam, de nem ismertem a várost. életemben először járok kint az utcán. Végül arra eszméltem fel, hogy eltévedtem. Éjfélig viszsa kellett volna érnem, de teljesen elvesztem és nme tudtam hol vagyok amikor végül egy távoli harang éjféli zengését meghallotta a fülem. végül elgyöröt lábbal, fáradtan és kétségbeesetten elveszettül sétáltam végig az utcákon. Nem tudtam merre megyek, és hol vagyok, de abban biztos voltam, hogy ebből még hatalmas balhé lesz. Végül pedig egy elég furcsa házat pillantottam meg. A ház előtti fák olyan érdekesek voltak. Égősorok díszítették a kpoasz ágakat, és már maga a ház is furcsa vonzerővel rendelkezett, sé külsővel. Csak remélni tudtam, hogy normális lények élnek odabent. Oda sétáltam és bekopogtam. Egy férfi nyitott ajtót, ahogy elnéztem valamiféle komornyik lehetett. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. A szavak alig akartak kijönni a számon. Kétségbe estem.
- Elnézést, jó estét. A ház urával beszélhetek. Fontos lenne... - folytattam volna a magyarázkodást, pláne a régi ruhámat és a köpenyt illetően, de a férfi máris beljebb invitált. Elvette a köpenyemet, és elvezetett egy nappaliba. Itt meleg volt, aminek különösen örültem, mert kint nem volt valami meleg és fáztam is. Már maga a ház megelpett, és különösenek találtam, de a leginkább az vonta magára a figyelmemet ahogy a kandalló közelében egy férfi ült. Nem láttam teljesen, és tisztán, de esküdni mertem volna...
- Magnus! - akaratlanul is kiejtettem a férfi nevét, akit kerestem. Ha tényleg ő az... sosem gondolnám, hogy van ekkora szerencsém. A komornyik máris eltűnt mögülem, és ketten maradtunk a szobában. Éreztem a férfin, hogy ven ember. Sokkal inkább boszorkánymesternek mondanám, ez pedig még több reményt adott nekem. Istenem, csak nem...

Tárgy: Re: Nappali Szomb. Márc. 15, 2014 3:15 am

Amelia Dalton

H ihetetlen a gondolat, hogy bárkit is viszont lássak azok közül akik elhunytak. Az utóbbi időben pedig, még annyi jó sem történt velem, hogy ne egy ujjam kelljen hozzá, hogy megszámolhassam. Egész egyszerűen az életem egy újabb mély pontba került. Teljesen elmerültem a gondolataimban és szinte semmit sem érzékeltem a körülöttem lévő világból. Tekintetem és gondolataim is elvesztem a kandallóban égő tűzben. A fa ropogott, és néha egy-egy pattogással és reccsenéssel adta meg magát a tűz erejének. Hiába érzékeltem, hogy valaki bejött a szobába, valaki akinek kisugárzása igazán kedves, megnyugtató és olyan tiszta, angyali, hogy nem is tudom mikor éreztem ezt valaha utoljára. Ismerős volt az érzés, és egészen halvány. Emberi, de mégis felemelő és ártatlan. Először azt hiszem, hogy csak a képzeletem szüleménye ez az érzés, így továbbra sem mozdulok. Elveszek a nyugtalanító gondolataimmal a tűzben, egészen addig amíg egy ismerős hang nem hallatja a nevemet. Sohasem hittem volna, hogy valaha hallom ezt a hangot. Halk volt, de én még így is éreztem belőle az ártatlan csengést. A csilingelő, édes hang irányába fordítottam a fejemet. Amint megláttam annak tulajdonosát sejtelmem beigazolódott. Azt hittem, hogy ez nem a valóság. Képtelenség, különösen így, hogy éppen olyan ruhát visel, mint annak idején. Lehetetlen, hacsak nem szellem, de akkor meg befejezetlen ügye maradt eme világon. De én még akkor sem láthatnám, hiszen nem vagyunk Londonban, de még csak a londoni Intézet közelében sem. Ez valódi képtelenség. Lehetetlen.
Hitetlen kedve, lassan felállok a fotelból és a lány felé fordulok. Nem hiszek a szememnek, pedig érzem, hogy valóban itt van és látom is. Semmit sem változott. Éppen ugyanolyan ártatlan, hibátlan és szép, mint akkor. Ez képtelenség. Kerestem a szavakat. Próbáltam elhinni amit látok, amit egy igazi csodának tudhatnék be, de egy hang sem jött ki a számon. Teljesen lefagytam. Az alacsony termetű lány, akit még az 1800-as évek második felében ismertem meg, most itt áll előttem. Képtelenség, hogy egy mondén változatlan külsővel előttem álljon több, mint száz év elteltével. Még belegondolni sem merek, hogy esetleg... nem, akkor érzeném rajta a változást. De a kisugárzása mit sem változott. Amelia éppen olyan, mint akkor. De mégis... hogyan került ide, és hogy lehetséges ez? Próbáltam valamit kinyögni, de csak ez az apró mondat futott ki a számon. Semmi többre nem voltam képes.
- Álmodom? - kérdeztem halkan és hitetlenkedve. Hiába néztem rajta végig többször is, hiába próbáltam feldolgozni azt, hogy bárki akit ismertem és halottnak hittem éljen, nem sikerült. Teljesen lefagytam. Annyi kérdésem lenne hozzá... Talán ő az akire eddig vártam? Ő lenne ebben a mély pontban a vigaszom? Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt áll előttem csak néhány méterre. Alig kellene tennem pár lépést, és a karomat kinyújtanom, hogy újra megérinthessem és érezzem a megszokott illatot, de képtelen vagyok megmozdulni. Nem, nem tudom épp ésszel felfogni ezt a pillanatot. Késő este van, már rég alszik a város nagy része, hacsak nem az Alvilágiak rontják meg a levegőt és békét. Nem, ezt egyszerűen nem tudom elhinni. A pillanat végtelennek tűnik, mintha az idő megállt volna én pedig a józan eszemet is elvesztve egy teljesen másik dimenzióban lennék. Képtelenség.

Tárgy: Re: Nappali Vas. Márc. 23, 2014 8:53 am

To Magnus

Ekkora szerencséje a világon nincs senkinek. Az utóbbi időben sokkal több fát tettem a tűzre, mint szabadott volna. Marius még mindig fortyog a dühtől, azóta, hogy nála járt az a férfi. Még sosem láttam olyannak, minta a legféltettebb kincsit akarták volna bemocskolni, szurokba mártani. Nem is értem, hogy miért jöttem el a házából. Ha megtudja, és biztosan így lesz, akkor a következő aki szurokban fürdik az én leszek. Belegondolni sem merek abba, hogy mit tenne velem, de most, valahogy mégsem tudok a következményekre gondolni. Egy régi barátom híre teljesen el vette az eszemet. Nem tudom hogy képzelhettem, hogy megkeresem hiszen úgy váltunk el egymástól, hogy vitatkoztunk. Magamra haragítottam és most mégis itt vagyok. Az Ő házában. Olyan hihetetlen. Nem gondoltam volna, hogy megtalálom és most tessék. Menedéket vagy útbaigazítást akartam kérni, teljesen lejártam a lábamat és a sors úgy akarta, hogy pont őhozzá kopogjak be. Ez nem puszta véletlen vagy szerencse, ennek többnek kell lennie.
A szívem kalapált a mellkasomban. Hihetetlenül örültem annak, hogy újra láthatom a híres boszorkánymestert, Magnus Bane-t. Szemem végigjárattam rajta, de végül csak nem tudtam levenni a macskaszemeiről. Annyi mondanivalóm lett volna a számára, de leginkább százszor meg egyszer bocsánatot kértem volna tőle a múltban történtek miatt és nem győztem volna elmondani neki mennyire örülök, hogy újra láthatom. Csak álltam csendben és néztem a boszorkánymestert, akiről lerítt a döbbenet. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan miféle döbbenet ez, de szavai sokat segítettek a sejtelmeimen. Kérdésétől egy apró mosoly ült ki az arcomra.
- Csak ha én is. - feleltem halkan. A mosolyom kiszélesedett, és nem bírtam tovább magammal. Megfogtam a szoknyámat és egy picit megemeltem, hogy ne essek orra miközben odasietek Magnus-hoz. Szinte neki mentem sietségemben, de nem foglalkoztam vele. Átkaroltam mindkét kezemmel és magamhoz húztam. Tudom, hogy nem váltunk el szépen a legutóbb, de nem érdekel, hogy gyűlöl-e érte avagy sem. Hiányzott és most van rá a legnagyobb szükségem. Arcomat a felsőjébe fúrtam. Hátul megmarkoltam azt és úgy húztam magamhoz. Akaratlanul is elsírtam magamat, de nem hangosan. Csak a könnyeim potyogtak örömömben. Hihetetlen érzés volt újra őt ölelni, és érezni a ruháinak illatát. Semmit sem változott. Tisztán emlékszem rá milyen volt akkoriban, és most. Kezdtem aggódni, hogy végképp elfelejtek dolgokat a Marius házában töltött évek alatt, de örülök, hogy tévedtem. Az emlékek csak tompultak, de most sokkal élénkebbek, mint valaha.

Tárgy: Re: Nappali Kedd Ápr. 29, 2014 4:24 am

Amelia Dalton

V alahogy nem jutott el a tudatomig, hogy ez a valóság és nem csak álmodom. Ledöbbenve álltam mozdulatlanul és a macska tekintetem végig a lányon tartottam aki egyetlen vonásában sem változott. Azt hinné az ember, hogy az emberek folyamatosan öregednek, és most én mégis egy olyan nőt nézek aki több, mint két emberöltő óta semmit sem változott a külsejében. Valami mindig is foglalkoztatott ezzel a fiatal nővel kapcsolatban, de sosem jöttem rá, hogy mi az ami olyan különlegessé teszi. A hitetlenségem volt az ami visszatartott attól, hogy szorosan magamhoz öleljem és egyáltalán képes legyek beszélni. Alig bírtam kinyögni pár szót amire olyan válasz érkezett a megszokott mosolyon kívül, ami igenis arra vallott, hogy ez a nő előttem Amelia és senki más nem lehet. Találkoztam már alakváltás képességét birtokló lényekkel. Ez tűnt az egyik legésszerűbb magyarázatnak azon kívül, hogy álmodom vagy épp elment az eszem. Végül a legfurcsább és legelképesztőbb variáció bizonyult a valóságnak, itt van. Él. Él! Te jóságos Teremtő! Amelia!
Mire ezt felfogtam ő már nekem ütközött és szorosan megölelt. Alig mozdította el legyökerezett lábamat a padlótól. Először vissza se öleltem, mert még mindig meg voltam lepve. Aztán elfogadtam a dolgokat és semmi más nem érdekelt már, csak az, hogy itt van és magamhoz ölelhetem annyi évtized után. Szorosan átkaroltam és magamhoz húztam. Szorosabban, mint ahogy azt ő tette. Alacsonyabb volt nálam, mint sokan mások. Hozzá is le kellett hajolnom, amit egy cseppet sem bántam. Mikor megéreztem a könnyekkel átitatott hideg felsőmet a bőrömön akkor lehajtottam a fejemet és adtam egy puszit a hajába. Mélyen belélegeztem a fiatal nő illatát. Nem kellett csalódnom. Ugyanolyan volt, mint régen. Ugyanolyan csodálatos... minden tekintetben. Behunytam a szememet és az emlékek teljes hada árasztott el. Tisztán emlékeztem az első találkozásunkra és minden együtt töltött pillanatra. Mintha csak tegnap történt volna. Talán most még jobban érzem, hogy mennyire hiányzott, mint eddig azt hittem. Mennyi kérdés jutott most eszembe. Mennyi kérdéssel el tudnám árasztani szegényt. Vajon a válaszok is olyanok lesznek, mint azt én szeretném?

» Nappali
» Nappali