Dolgozószoba

To James

Néha úgy érzem, hogy jobb lett volna ha fel sem kelek az nap. Vannak napok amikor jobb lenne ágyban maradni és szemet hunyni az aznapi szörnyűségek felett. A sikolyok, kiáltások melyek megtörik az éjszaka csendjét nem mindig származnak más torkából. Olykor a saját sikolyom és könyörgésem az ami felveri az egész házat és szinte magam előtt látom szolga barátaim arcát ahogy aggódnak és együtt éreznek velem. Persze tudom, hogy ők nem részei annak ami velem történik. Néha egyszerűen nem értem miért hozom magamat ilyen helyzetekbe, de már megtanultam, hogy a könyörgés és a rimánkodás nem segít. Marius számára ismeretlen a könyörület és a megbánás a tettei iránt. Talán jobb is ha csak kihúzom magamat vagy csendesen várom azt ami rám vár. Abba már belegondolni sem merek, hogy azok akik rosszabb sorsra jutottak nálam mit élhetnek át.
Csendesen állok és figyelem a ház urának vendégét ahogy felém közelít. Elképzelni sem merem, hogy mit akarhat ezért hátrálni kezdek addig amíg falnak nem ütközöm. Érzem ahogy a szívverésem felgyorsul amikor a férfi egészen közel ér hozzám és behatol a személyes terembe, megint. Ezúttal olyat tesz amit már maga Marius is többször szeretett volna az elmúlt 100 évben. Szerencsémre mindig sikerült elkerülnöm a dolgot. Lehet, hogy itt mindenki azt hiszi, hogy ember vagyok, de a vérem nem feltétlenül viselkedik úgy. Túlságosan is nagy az esélye annak, hogy az angyal vér pokoli fájdalmakat okozna egy olyan lénynek akinek köze sincs a jósághoz. Mint a tisztító tűz ami belülről tépi szét az embert. Hiába akarok szólni, vagy csak gondolok arra, hogy közbe kellene lépnem, valahogy még sem teszek ellene semmit. A távolba meredek és várok. Ahogy hozzám ér a férfi ajka lassan behunyom a szememet, aztán egy ajtó nyitódás és a felismerés olyan félelmet kelt bennem, amit még maga Lucifer sem tudna. Marius megérkezett.
Nem látom, de érzem magunkon a tekintetét, a dühös és fortyogó tekintetét amit először a szőnyeget tönkretevő véres holttest vált ki belőle, majd a vendégének a szemtelensége. Biztos vagyok benne, hogy a szerencsétlen férfit nem azért hagyta itt, hogy legfőképp a vendégére figyeljen. Még ha Marius vendége el is távolodik tőlem, én a falnál maradok behunyt szemmel. Mellkasom gyorsan emelkedik. Szemeimet nem merem kinyitni. Nem merek a ház urára nézni. Behunyt szemmel is látom magam előtt a jelenetet, amit a hangok egészítenek ki. Marius kinyitja hatalmas szemfogait rejtő száját és gyilkos pillantásával, dühtől fortyogva nem tetszéssel teli hangot ad ki. A hang vámpírhoz méltó, de ha farkas lenne akkor valami üvöltés lehetne vagy morgás. Hallom és el is tudom képzelni ahogy vendégénél terem egy pillanat alatt és a hatalmas, falakat teljesen betöltő ablakon kilöki. Az ablakkal teli fal az íróasztala mögött helyezkedik el, hogy onnan szemlélhesse a hátsóudvart és a holdfény bevilágíthasson ha épp nem találja szükségét a lámpának. Az üveg csörömpölése biztosít felőle, hogy valaki repülni tanult. Azt hiszem az üzletüknek lőttek, de hogy ki repült több emeletnyi magasból abban nem vagyok biztos, de nem is akarom megtudni. Legszívesebben eltűnnék a szobából, de előtte, ha Marius dühe győzedelmeskedett, akkor még lesz mit megbeszélnem vele. Nem merek megmoccanni és kinyitni a szememet, hogy meggyőződjek a dolgokról. Az érzéseimre pedig végképp nem tudok most számítani. Az sem kizárt, hogy mindketten az udvaron kötöttek ki.De ez sem biztos, csak a bejövő szél ami végigsöpör a szobán.

To James

Határozottan nem értettem egyet a férfival. Nem ismeri, és nem is ismerheti annyira Marius-t, mint azok akik itt vanak vele. A szolgái, akik minden egyes gonosz tették ismerik, mégha próbálják is ezt kerülni. Minél többet tud valaki erről a vámpírról, anál nagyobb veszélyben van az élete. Sajnos, néhányan még közelebb állunk ezekhez a szörnyűséges igazságokhoz, mint azt szerenénk, és kellene.
Amint lehetőségem adódott rá, felálltam Marius vendégének öléből, és a szoba egyik legtávolabbi részére sétáltam. Egyik kezemmel még mindig a ruhámat fogtam, a másik lazán lógott. Tekinetem először megvető és haragos volt, ahogy ránéztem a férfira, de ahogy végig járattam a tekintetemet rajta a szomorúság és az együttérzésen kívül a szánalom is kiült arcomra. Olyan gondolatok és feltételezések merültek fel bennem amik kétségkívül megváltoztatták volna a véleményemet róla, és arról valóban kegyetlen-e vagy csak annak mondja magát. Mindenesetre ez nem változtatott a bizalom hiányon.
- Szerintem tudnánk vitatkozni, hogy ki a rosszabb. - mondtam, és hangomban is érezhető volt az, hogy mennyire nem akarok vitába szállni és én már itt pontot tettem a témára. Hangom ezenfelül teljesen átlagos volt, és mégis kedves, de nem túlzottan. Tudtam, hogy nincs szüksége rá, ahogy más emberi érzelemre sem ami jóval kapcsolatos. Nem teljesen tudtam követni a férfit. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akar, de abban biztos voltam, hogy ha a ház ura ilyen sokáig távol van akkor nem kis gondja akadt. Talán, épp most kínoz meg valakit... megint. Istenem, csak ne legyen túl ságosan rossz. Oh, és hogy még mit fog kapni ez az úr, hogyha meglátja a gazdám a holttestet. Te jó ég! Erre nem is készültem még fel. Már időm se lenne eltüntetni a nyomokat, és akkor meg azt kérdezgetné, hogy hol van az a szélhámos aki nem tett eleget a parancsának. Ó, hogy semmi sem jó mostanában. Mégis, mindenki azzal unszol, hogy köszjem meg. Ilyen állapotok mellett? Kész öngyilkosság, és őrültség lenne.
Nem tudom mi lehet az oka, de ezúttal valahogy sokkal jobban érdekel az, hogy mit akar ez a férfi a ház urától, mint áltaklában. Igyekeztem magamat óvó gondolatokkla elterlni ettől a témától, de végül nem bírtam ki. Szóra nyitottam a számat, és beszélni kezdtem.
- Miért? Miért van itt? Mit akar Marius-tól? - hangomban nem volt olyan tisztelet amit egy szolga mutat ki, inkább egyszerű, egyenlő felekként elismert tisztelet volt ez. Nagy részben pedig még kíváncsiság is, de teljesen szerényen és visszafogottan. Bár nem tudom miért szólítottam a keresztnevén azt akitől annyira rettegnek ebben a házban.

To James

Nagyon zavart, hogy nem látok a fejébe, és a megszokottnál is bátrabban viselkedik. Úgy értem, néha kapok egy-egy megjegyzést Marius vendégeitől, de sosem jönnek hozzám túlságosan közel. Ennek oka lehet mondjuk az is, hogy a ház ura eddig szint mindig csak a vendégeivel volt, és soha nem hagyott magamra velük. Nem tudom ezúttal mi lehetett ennek az oka, de már kezdek kételkedni abban, hogy jó ötlet volt a részéről.
Állok némán és próbálok felkészülni mindenre. Nem jött össze, pedig sejtettem, hogy közelebb fog lépni hozzám. Annak örültem, hogy most nem ugrálok jobba-balra a házban, mégis rosszabbnak ítéltem ezt a helyzetet, mint a másik lehetőséget. Végig fut a hátamon a hideg, ahogy hozzám ér. Legszívesebben itt hagynám, de még ezelőtt kilép mögülem legnagyobb megnyugvásomra. Figyeltem ahogy helyet foglal, de arra már nem számítottam, hogy magához ránt. Esélyem sem volt ellenállni, a lendület amit adott erősebb volt és akaratlanul is az ölében kötöttem ki. Azonnal megpróbáltam felállni...
- Mit művel? - csattan fel a hangom meglepetésemben, és már álltam is volna fel ...nem jött össze. Felé fordítottam a fejemet és először halkan, meglepetten és csodálkozva kérdeztem: Mit akar? Elismételtem önmagamat egy másodperccel később, ahogy megpróbáltam újra felállni, ami megint csak nem sikerült. Az elismételt szavak hangosabbak voltak és erőteljesebbek. Valahogy úgy éreztem, hogy a kiabálással vagy a lehordásával nem mennék semmire sem. Harmadik alkalommal még a szavam is elakadt, amikor eljutott a tudatomig végre, hogy milyen közel is vagyok most hozzá, és most még az arcát is rendesen meg tudom nézni, amivel eddig nem nagyon foglalkoztam.
- Mit... - elhalt hangom alapból halkan kezdődött, szinte már suttogtam amikor végül teljesen el is halkultam. Tekintetem alaposan végigjárattam a férfi arcán, de végül a szemeinél állapodtam meg. Egy pillanatra eltekintettem ahogy kimondtam a nevemet: Amelia. Mikor folytattam a mondatomat már újra őt néztem, a tekintetét kerestem ahogy normális beszélgető felek között azt szokás. A helyzet azonban nagyon szokatlan volt a számomra.
- De... szólíthat Amy-nek is. - hangom halk volt. Őszintén szólva nem nagyon tudtam hova tenni ezt az egészet. Miután bemutatkoztam, valahogy reménykedtem benne ő is megteszi ezt, de nem vártam tőle. Elvégre, mégis csak olyan helyzetben van, hogy, valahogy nem illene ide. Mármint, Marius vendége, jövendőbeli üzlettársa, így nem tartozik azzal, hogy bemutatkozzon... Te jó ég! A végén még ide fog járni a házba! Legszívesebben a szememet forgatnám, vagy lefejelném a falat hirtelen felindulásból, vagy csak grimaszolnék egyet, de ehelyett a kialakult helyzet következtében csak rezzenéstelen arccal fürkészem tovább a férfi arcát, miközben ő folytatja a beszédet. Hát igen, mi más is lenne a téma, hacsak nem az igazi szörnyeteg gazdám aki még a saját barátait is a Pokolba küldi, hogy több haszonhoz jusson. Igazából nem tudom miért, de úgy éreztem jobb, ha elmondom amit tudnia kell a ház uráról mielőtt üzletet kötne vele, hiszen, ha nem ebszélek vagy hazudok akkor meg ő lesz az aki rossz szemmel fog rám nézni. Nem is tudom kivel járnék jobban, vele vagy Marius-al? Az ajtó felé pillantottam, ami most is mozdulatlanul, zárva volt és látszólag senki sem ment még a közelébe sem, hogy kinyissa. Én viszont nem bíztam ebben a látszatban. Inkább közelebb hajoltam a férfi füléhez, pedig egy cseppet sem bízom benne, de valahogy mégis félek. Lehet, hogy ez egy próba, hogy mennyire vagyok hűséges? Nem, akkor máshogy alakulnának a dolgok és most nem ülnék a férfi ölében. Suttogva válaszolok a férfi kérdésére, miközben lopva pillantok az ajtó irányába.
- Az Alvilágiak minden alattomos részével üzletet köt, de... csak kevesen élik túl az üzleteket. Gyakran fogatja el üzletfeleit, vagy adóssággal rendelkező ügyfeleit, akik utána szörnyű kínok általi halál kapnak. Ha ez nem jönne össze, akkor is gyakran megteszi, hogy megöli a partnerét, hogy több haszonhoz jusson. - mesélem hangomban óvatosságra intéssel, és mégis segítőkészen, kedvesen. Mondataim végeztével lassan elhúzódom a férfi fülétől és aggódva pillantok rá. Sejtelmem sincs, hogy mit fog ezek után tenni. Nem tudom mit akar, hogy mi jár a fejében és egyáltalán nem bízom meg benne.

To James

Tekintetem egy percre sem veszem le a férfiról. Valahogy úgy méregethetem őt, mint ha magam lennék Marius. Ő ugyanis nem szereti ha hozzányúlnak a dolgaihoz vagy bármelyiket is komolyabban szemügyre veszik. Nekem más okom volt erre a nézésre. Mégpedig a férfi modora. Sosem utáltam az alvilágiakat, nem is egy barátom van közöttük itt a kastélyban. Nem szokásom ismeretlenekről ítélkezni sem, de ez a férfi nem sugall sok jót. Szavaira először nem reagálok. Csendesen állok és figyelem őt. Igyekszem komoly arccal leplezni, hogy mit gondolok, de ahogy magamat ismerem ez nemigazán jön össze. Nem kérek a szánalmából, sem a sajnálatából. Nem kötelező beszélgetnünk sem, sőt, normális esetben csak némán kellene várnunk a ház urának visszatérésére. Pusztán udvariasságból elegyedtem vele szóba, és azért, mert nem szeretek ránézésre ítélkezni. Nincs ínyemre, hogy alábecsül és úgy ítélkezik velem kapcsolatban, hogy nem ismer. Lehet, hogy esetleg idősebb nálam és sokat megélt már, de ha kicsit is ismerne akkor tudná, hogy nem teljesen vagyok olyan, mint a többi ártatlan bárány angyal. Sokkal jobban érdekelnek az Alvilágiak, mint kellene, de ez nem tart vissza attól, hogy megőrizzem jóságomat. Kissé ellentétes a kettő, de én ilyen vagyok. Nekem is sok oldalam van, akárcsak egy ezer arcú démonnak, és az, hogy ez a férfi csak azt látta meg bennem, amit a szükség hozott, hát nem az én hibám. Túl régóta élünk így.
- Nincs senkim, akihez elmehetnék. Nincs hova mennem, de ha lenne is, nem kockáztathatnám meg a biztonságát. Ha megszöknék és Marius tudomást szerezne róla, ami minden bizonnyal így lenne, akkor addig nem nyugodna amíg meg nem ölne engem és azt akit szeretek. De nincs senkim... csak az a kevés Alvilági akik itt szolgálnak. - hangom egy cseppet éles volt, de nem volt benne harag vagy gyűlölet. Egyszerűen csak az bántott, hogy lenéz. Tekintetem igyekeztem élesen az övébe fúrni, addig amíg még megtehettem, de közben a vészcsengő ott szirénázott a fülemben. Ha elvetem a sulykot még megjegyzi Mariusnak és akkor végem van. Talán vissza kellene fognom magamat, és alázatosabban beszélnem, de akkor csak aláásnám magamat, még jobban. Nem. Előre felé emeltem a tekintetemet miközben szemem sarkából láttam, hogy mögém lép. Arra számítottam, hogy esetleg körbesétál, de nem. Mély levegőt vettem amikor félresöpörte a hajamat. Nem néztem rá, nem mozdultam, egészen addig amíg el nem szakította ruhám pántjának egyikét. Hirtelen nyúltam utána, hogy ne essen le a vállamról. Éreztem ahogy szívverésem gyorsabb lesz, és a kis lélegzetek amiket veszek már nem olyan nyugodtak és lassúak. Egyedül az aggaszt, hogy nem látok a férfi fejébe és nem tudom mire készül. Nem félek, azt hiszem... csak nem tudom mit tegyek, és nem tudom ő mit akar. Csak állok némán és nézek előre.

To James

Úgy tűnik, hogy imáim meghallgattattak amikor egy vámpír lépett be a szobába és hebegve-habogva, közben pedig lihegve szólt a ház urának, Mariusnak, hogy halaszthatatlanul is szükség van rá. Nem mondom, hogy szívesen maradok egy szobában az egyik vendégével, aki nem biztos, hogy kedvesebb, mint maga a gazdám, de mégiscsak jobb társaság lehet. Legalábbis ez volt róla a véleményem addig amíg meg nem ölte szerencsétlen vámpírt, aki nem akart engedelmeskedni neki. Igen, ebben határozottan hasonlított Mariusra. Nem mondanám, hogy ezzel elnyerte a tetszésemet. Összerezzentem ahogy hirtelen végzett a férfival, de nem mozdultam. Leszegett fejjel álltam és igyekeztem kerülni a férfi tekintetét. Ahogy hozzám szólt nem kellett más. Szerény, ártatlan pillantásomat és leszegett arcomat ahogy felemeltem megváltoztak a vonásai. Határozott, bátor és erős jellem sugárzódott vissza. Egyenesen a férfi szemébe néztem. Nem féltem tőle, ahogy a gazdámtól sem. Más oka volt engedelmességemnek és meghunyászkodásomnak. Nem nagyon volt értelme elrejtenem a férfi előtt a valódi kilétemet, miközben utalgatott is rá, de mégis úgy éreztem muszáj fenntartanom a látszatot. Figyeltem ahogy kezébe veszi a vérrel teli poharat, azt ahogy arcizmai mozognak, és a sokat eláruló tekintet.
- Ha azt mondom, hogy elraboltak elhiszi? - hangom határozott volt és talán túl éles egy szolgának. Szívesebben mondtam volna még többet is, különösen a véleményemet a gazdámról, aki elrabolt, de valahol mégis ott volt bennem az inkább ne, mert rosszul jársz érzés. Senkiben sem lehet bízni, aki Mariusal üzletel, de főleg benne nem. Sok üzlettársát megölte csakhogy jobban járnom az egyébként is kétoldalúan nyereséges üzletek során. Kedvem lett volna figyelmeztetni a veszélyekre, de valahol mégis úgy érzem jobb ha nem teszem. Egyébként sem adott semmiféle alapot arra, hogy megbízzam benne vagy, hogy segítsek neki. Ki tudja, ha rosszat mondok vagy csak csúnyán nézek rá a végén még úgy járok, mint amikor Mariusal kezdek el vitatkozni és ellenkezni. Nincs kedvem viszont látni a pincét.
Ettől az egésztől most kissé elleptek a régi emlékek. Az elrablásom napja, az első hetek, és a nem is olyan távoli múlt. A veszekedések Mariusal amikor mégis kiálltam magamért, majd a büntetések. Csak néhány barátom van ebben a kastélyban, és ha az egyikük nem lenne olyan jóban, mármint viszonylag jóba, a gazdánkkal akkor már rég kiszaladtam volna a világból elkeseredettségemben. Néha viszont nem olyan rossz itt lenni, mégpedig azok a kevesek miatta akik fényt tudnak vinni a kemény mindennapokba. Akik megtudnak nevettetni. Igen, azt hiszem csakis miattuk vagyok még itt, és azért, mert nem lenne hely ahova mehetnék. Kétlem, hogy ha sikerülne visszajutnom Londonba akkor az ottani árnyvadászok befogadnának, hiszen akik több, mint 100 éve ott éltek és ismertek már mind meghaltak. Nemigen maradt más akihez elmehetnék.

To James

Valahol mindig is sejtettem, hogy Marius, a ház vámpírurának vendégei épp olyan veszélyesek, mint ő maga. Láttam már néhány vendégét az elmúlt 100 évben, és bevallom egyik sem volt valami szimpatikus Alvilági. Mondjuk, mit is várok egy olyan személytől, mint Marius? Soha nincs egyetlen kedves vagy halk szava sem. Enyhén szólva beképzelt, aki mindig erőszakkal akarja megszerezni amit akar. Tiszta szerencse, hogy eddig legfeljebb csak megütött. Bár vendégének szavaitól egy apró, alig észrevehető félmosoly jelent meg arcomon, azért jobban örültem volna, ha a házurát nem emlékezteti semmi ehhez hasonlóra, mert a végén még rosszul járok. Nem hibáztatom, nem tudhatja mennyire nem jó itt egyetlen szolgának sem. Mondjuk, kételkedem benne, hogy Marius bármelyik vendége is kedvesebben bánna velünk. De nem ítélkezem addig, amíg meg nem ismerek valakit.
A férfi közelsége először egy cseppnyi aggodalommal töltött el. Nem féltem sem tőle, sem pedig a házurától vagy bármelyik másik vendégétől. Egyszerűen csak attól, hogy az az önző és nagyképű alak miként fog reagálni. Szerencsére csak egy apróbb megjegyzést tett amíg a vendége felemelte a fejemet, és akaratlanul is ránéztem. Nocsak, Mariusnak sikerült ezúttal egy normálisabb alakot összeszednie?
- Ő a büszkeségem a szolgálók között. - szólt büszkén a ház ura amire legszívesebben válaszoltam volna, de inkább csak magamban jegyeztem meg: Azért ugráltat mindig engem? Annyi feladatot ad, hogy leülni sincs időm.
Szavaim bár csak gondolatban hangzottak el, arcomról leolvashatók voltak a gondolataim ahogy egy pillanatra felnéztem a vámpírra, majd újra a padlóval vettem fel a szemkontaktust. Most már nem láttam a vendég arcát, de biztosra vettem, hogy mosolya még mindig ott virít az arcán. Nem is tudom, lehet kezd irritálni a dolog. Nem ismerem, és ezért azt sem sejthetem, hogy a mosolya milyen érzelmeket vagy inkább, milyen gondolatokat vonz. Csak egy helyben álltam, és vártam, hogy Marius adjon egy másik utasítást. Nem akarok fültanúja lenni annak, hogy miről beszélgetnek. Jobban járok vele ha nem tudok semmit. Gazdám viszont nem cáfolta meg vendégének szavait, így itt kellett maradnom.
- Foglalj helyet. - kínálta meg hellyel a vendégét és maga is leült az íróasztala mögé. Hangja enyhén utasító volt, és erősen szigorú. Még a hangja is meg tud rémíteni ennek a férfinak. De nem rezzentem meg, csak álltam némán, leszegett fejjel és vártam.
- Nos, térjünk rá a tárgyra.
Most jött el az a pillanat amikor magamban azért kezdtem el könyörögni, hogy jöjjön közbe valami és Mariusnak ki kelljen mennie szobából, vagy inkább engem küldjön ki. Nem is értem, hogy igazából miért hallgatott a vendégére, hiszen általában nem szereti ha más is jelen van a tárgyalásain és a piszkos kis üzleteinek megkötésén. Ez rossz előérzetet kelt bennem. Vagy nem olyan eget verően fontos vagy titkos amiről beszélni fognak, vagy Marius tervez valamit. Ó, csak ne legyek része!

To James

Egy újabb nap amikor halálra dolgozhattam magamat. Bár a házban mindenki azt hiszi csak egy egyszerű mondén vagyok aki látja a természetfelettieket, és így is viselkedem, még nem azt jelenti, hogy teljesen ki kell készíteni fizikailag. Hulla fáradt vagyok, végig dolgoztam a napot, mert Őnagysága sosem hagy egy perc nyugtot se nekem. A legjobb viszont az, hogy még csak most jön a java, hiszen beesteledett. Úgy tudom, hogy ma jön hozzá egy Alvilági így reménykedem benne, hogy nyugalmam lesz és pihenhetek kettő, azaz kettő percet, de nem. Jack máris továbbította a Vámpírúr óhaját. Kiszálltam az ágyból és máris siettem a konyhába. A mélyhűtőből elővettem két tasakos vért, majd az egyik szekrényből poharat és ezt egy tálcára tettem. Minden mást is előkészítettem, majd a 19. századból való régi, de még hibátlan ruhámban elindultam a dolgozószoba felé. Örültem volna ha egyikük sem kér semmit, de nem tiltakozhatom vagy leharapják a fejemet. Végig sietek a már jól ismert folyosókon. A dolgozószoba ajtaja előtt megállok és bekopogok. Amikor a ház urának hagját hallom meg, és azt mondja: Gyere be. Kinyitom az ajtót és tekintetemet leszegve belépek a helyiségbe. Becsukom magam mögött az ajtót, majd oda megyek a ház urának asztalához. Leteszem az általa kért dolgokat, majd a vendégéhez közel is leteszem azokat a dolgokat amiket ő kért. Ezután leszegett tekintettem, de egyenesen állva fordulok a ház urához, akit legszívesebben elküldenék melegebb éghajlatra vagy egyenesen a Pokolba. Harmincasnak nézki, legalább 300 éves, de mellett olyna beképzelt, arrogáns és forrófejű vámpír, hogy ha nem muszáj kiabálni vagy épp csendben kell maradni, ő akkor is ordít, mint a sakál. Néha igazán nem értem, hogy enm süketültünk még meg.
- Kérnek még valamit az Urak? - kérdezem halkan. Nem akarom magamra haragítani, mert a végén még én húzom a rövidebbet. Tudom, hogy a legkisebb hangváltoztatáson is képes kiakadni. Hogy hozhatott létre egy ilyen alakot valaki. Komolyan, a jelenlétében még a vendégére sem merek felnézni, mert még tiszteletlenségnek tudja be. Komolyan, ez a vámpír néha a középkorban érzi magát. Jó, mondjuk én is mádtam az 1800-as éveket, és szívesen hordom ezt a ruhát is, de azért nem esem túlzásba, mint ő.