Anne Shade

Anne Evelyn Shade

Megmondanád rólam, hogy 648 múltam idén nyáron? Nem. Felteheted a kérdést, ez talán varázslat? Hát erre a válasz valami olyasmi, hogy igen. Lényeg a lényeg. Hosszú szőke, rövid vörös, vagy félhosszú barna hajam van. Ez attól függ, hogy milyen kedvem van. A legtöbbször kibontva hordom, szeretem, ha természetesen omlik a vállaimra. A magasságom átlagosnak mondható, sőt néha kisebbségi érzetem van, hogy ennyi hátrahagyott év után is, csupán 165 centi vagyok. Szeretek magassarkúban járni, és nőies viseletet magamra ölteni. Formás idomaim nem teszem közszemlére, de kihangsúlyozom, amit ki lehet. Így például sejtelmesen csillogó zöld szemeim is.
Amit elsőre nem mondasz meg, mégis sokan tudják rólam, az a vérem színe. A boszorkánymesterek többségének nem vörös a vére, inkább kékes, vagy valami pirostól eltérő, ám az enyém vörös. Mit ad isten, ezért sokan keresnek is, de túl idős vagyok ahhoz, hogy holmi fiatal természetfeletti túljárjon az eszemen. A csuklóm díszítő tetoválás amolyan családi dísz, amit még anyám hagyott rám, mielőtt megölték volna. Ezen kívül nem hiszem, hogy más ismertetőjelem lenne.
A jellemem kissé összetett, de nem túl bonyolult. Az egyik alapelvem, hogy soha nem mondok magamról túl sokat, mert mi van ha... Ki tudja ki kinek dolgozik. Nem állok sem a rossz sem a jó oldalán, ha szükséges beavatkozom a dolgokba. Egy valamit megtanultam ennyi év alatt. Soha nem bízok meg olyanban, akiről nem tudok semmit, s noha van egy férjem, leginkább magamban bízom meg feltétel nélkül. Kiszámíthatatlan gondolkodásom, kissé makacs természetem és még inkább gyorsan vágó eszem jellemez leginkább. Nyugodt, átgondolt döntéseket hozok, nem vagyok az a pánik helyzetben fejvesztve menti a saját bőrét típus. Szeretem megmutatni másoknak, hogy hol a helyük, pláne ha tapasztalatlan boszorkányvadász vagy árnyvadász akarja elhitetni velem, hogy igaza van.
A többi maradjon az én titkom, majd megismersz, ha összefutsz velem.


Megszülettem egy viszonylag szerető családba születtem hatszáz akárhány éve. Ami leginkább hasznomra vált, hogy boszorkánymesterek lánya lettem, s egyke gyermek. Így szüleim teljes türelemmel és figyelemmel tanítottak tizennyolc éves koromig. Megtanultam a Chthonian nyelv legtöbbet használt kifejezéseit, melyeknek nagy hasznát veszi egy magamfajta, ha erejét akarja használni. Kezdetben leginkább kántálással ment a dolog, de egy idő után beletanul az ember, hogyan támadhat, védekezhet, vagy csak egyszerűen létezhet e nélkül a módszer nélkül. Sok idő és gyakorlás, de megéri.
Amikor tizennyolc lettem, a szüleim egyik pillanatról a másikra eltűntek. Fogalmam sem olt hová, egy levelet hagytak csupán, hogy menjek a helyi intézetbe, ott segíteni fognak. Azon kevés dologgal, amit fontosnak találtam, elindultam az Intézet felé. Itt az akkori egyik boszorkánymester bemutatott azon közösségnek, ami a helyi mesterekből tevődött össze. Eleinte furcsa volt, de segítőkész embereknek köszönhetően gyorsan beletanultam a mesterségbe, s túltettem magam a tényen, hogy szüleim soha többé nem látom. Egy hónap telhetett el, mikor megtudtam, a számomra legfontosabb embereket holtan találták. Az Intézet falai közül, mint fiatal csitri, útnak indultam, de egy valaki követett. Egy velem közel egy idős fiú volt az. John, kinek személyét az első pillanattól kezdve valamiért különlegesnek gondoltam. Meggyőzött, ne hagyjam el a várost, maradjak és tanuljak.
Az Intézet boszorkánymestere tudtam segít majd, hisz rövid idő után lányaként tekintett rám. Noha ezt felmenőimnek, mintsem tehetségemnek köszönhettem. Közel tíz évig vegetáltam ezen a helyen, amikor is, John hogy, hogy nem feleségül kért, s én boldogan mondtam neki igent. Házasságunk mondhatni zavartalan volt, noha ő inkább a főzetekhez, és pedig inkább a nehezebb varázslatokhoz értettem. Harminc múltam, amikor az Intézet vezetése engem is felkért, hogy segítsek a munkájukban, amit csak tudok. Fiatal voltam a fajomban, és tapasztalatlan. De idővel belejöttem. Száz év telt el, s már nem volt olyan nap, hogy ne találtam volna magam érdemesnek ara, hogy e hely emberei között éljek.
Alig lehettem százötven, amikor az Intézet vezetője meghalt. Kit tanítómként, és fogadott anyámként szerettem, közel hétszáz éves volt, s egy vele egy idős sötét oldalra álló boszorkánymester megölte. A végrendelete világosan kifejtette, hogy mindenét rám hagyja, s nincs kétsége afelől, hogy jól fogom irányítani a helyi közösséget s jó döntéseket fogok hozni.
Kezdetben senki nem hitt nekem, nem hittek bennem, s csak egy fiatal, félig mondén világba tartozó nőt láttak. Ám végül kivívtam az elismerésük, s mikor betöltöttem a háromszázat önálló vezetési jogot adtak a kezembe.
A Londoni Intézet munkáját segítve én lettem a helyi fő boszorkánymester. Nehéz, s néha felelősségteljes feladat, s ami még inkább meglep, hogy John ha féltékeny is, nem teszi szóvá, nem bírál, ahogy én sem őt. A ma napig úgy szeretem, mint mikor megismertem, de még ennyi idő után sem vagyok képes száz százalékig megbízni benne, s elhinni mind a ketten semleges területen állunk.