Sebastian Verlac ~ Jonathan Chistopher Morgenstern

Jonathan Christopher Morgenstern

Ha a hugicám anyánk pontos mintaképe, akkor én apánké. A szinte fehéren szőke hajából, és komor fekete szeméből a genetika csodáival mindent sikerült örök ajándékba kapnom. Bár alacsonyabb vagyok nála, agresszióban és hatalomvágyban minden bizonnyal több fejjel is fölé magaslok. A mondénoknak van erre egy kifejezetten szépen csengő szavuk. Megalomán. Tetszik a hangzása, mintha magában foglalná a nevemet. Éppen annyira jó felépítésű vagyok, mint angyalvérű öcsém, habár valójában nem értem mit lehet szeretni benne. Annyira arany, annyira sok. A jellemem kérded? Létezik egy démonnak jelleme? Nyilván. Hogy okos dolog-e ezt mások orrára kötni, hogy aztán, mint egy, a kezébe adott, kiélezett szeráfpengével hátba lehessen szúrni. Erősen kétlem. Meg akarsz ismerni? Lehetetlen kihívásra vállalkozol.


Törökülésben ülök az ütött-kopott széken, ami talán még az árnyvadászok valamelyik első generációjának idejéből maradt vissza. Biztosan Raziel angyal valamelyik ostoba, használhatatlan ereklyéje. Nem is értem Apám fantáziájában miért foglalnak el ilyen kitűntetett szerepet. Hiszen csak ócska, túlmisztifikált kacatok.
Úgy érzem magam, mintha valamiféle nagy becsben tartott, véres úton megszerzett trónon ülnék. Részben talán így is van. A lábam előtt egy nagy halom alvilági hulla. A farkas fiú szája sarkában még szinte ki sem hűlt a vér. Immáron örökre megfagyott szemükben a kétségbeesettség és a félelem. Milyen vicces is! A vámpírok olyan büszkék a rettenthetetlenségükre – komolyan az a gusztustalanul arrogáns modoruk szinte vetekszik az árnyvadászok fellegzős önképével – mégis éltük utolsó pillanatában annyira szépen el lehet kapni az a meg-megcsillanó, utolsó ijedt szikrát. Mondhatni ezért élek, de valóján csak apám beteg elméjének torz kis mutációjából. Miféle szadistának juthat az eszébe, hogy Lilith fődémon, minden boszorkánymesterek anyjának végével fertőzze tulajdon elsőszülött fiát.
Persze a származásom s a családpolitikám jelenleg nem számító tényező az egyenletben. Az ujjaimon még ott van egy ifrit lány ragacsos, ezüstcsillámos vére. Friss, hiszen éppen csak egy pillanattal ezelőtt szűntettem meg a vérkeringést gazdájában. Kidugom a nyelvem éppen csak egy apró szívdobbanásnyi időre. A vér édes, sokkal édesebb, mint egy mondén vagy árnyvadász vére. Mintha még ebben is arra a túlcicomázott hamisan szirupos képre hajazna, amit a tündérek előszeretettel alakítanak ki magukról. Volt szerencsém egyszer találkozni a Tündérkirélynővel és nos, magunk között szólva, annak ellenére, hogy hazudni képtelenek, álnok egy népség. Nem mintha ezt nem tanultam volna már meg régen. Nekem megvolt az a kiváltságom a névtelen kis személyiségrabló öcsémmel szemben, hogy engem a valóság teljes tudatában neveltek fel. Apám sosem hazudott úgy a szemembe, mint ahogyan azt tette az angyalfiúval. Hiszen kettőnk közül én vagyok a tökéletes mestermű, a megtörhetetlen szolga, aki főnixmód bontogatta szárnyait egy elhalt kor letűnt poraiból. Én vagyok az, aki beváltotta a hozzáfűzött reményeket, nem a névtolvaj, aki még egy sólymot sem volt képes engedelmességre tanítani.
Az ifrit vérének íze még ott játszik az ajkaimon, miközben lassan felállok az időleges trónomból, hogy egy-két hullán átlépve eljuthassak a kávézó ajtajáig. Ha látta is egy mondén a mészárlást, nagy valószínűséggel meg sem meri említeni. Miféle szektaszerű beavató emberáldozatnak tűnhet mindez. Valamiért elmémben egy igen groteszk módon gyönyörű kép üt szöget. Elképzelem magam, ahogyan nem csak a koszos alvilágiak, hanem valóban egy kiirtásra és irányításra teremtett népség porhüvelyivel a lábaim alatt, apám jobbján állok készen harcolni egy szebb holnapért, ahol a mondénoknak helyük sincsen, és szülőanyáim és atyáim mellett, a démonok pusztítására született árnyvadászok maguk adják fejüket a kezem alá.
Az ajtó ironikusan nagy csattanással zárul be mögöttem. Úgy érzem magam, mint egy valóban nagy drámai főjelentet szereplője, pedig ez még csak a kezdet. Én leszek az új Jonathan Shadowhunter, új nappalt, vagy éppen az alkony sugarait hozva a világra. És, hogy ki vagyok?
A nevem Jonathan Christopher Morgenstern, de mindenki Sebastian-nak hív.